Horváth Bence nyertes novellaíró pályázata

A Pagony kiadó Abszolút könyvek-sorozata egy izgalmas alsorozattal bővül, az Abszolút Törivel, amivel a legjobb kortárs magyar

ifjúsági írók kalauzolják el az olvasót a történelem különböző korszakaiba.

Mielőtt megjelennek az új kiadások, arra biztatták a fiatalokat, hogy írják meg saját történeteiket. A hőseik találkozhatnak fontos történelmi alakokkal, átélhetnek a jövőt nagyban befolyásoló történelmi pillanatokat vagy átélhetik egy adott kor mindennapjait is. A szövegeket két Abszolút Töri szerző, Mészöly Ágnes és Wéber Anikó, valamint a sorozat szerkesztője, Rét Viktória bírálták. Iskolánk tanulója, Horváth Bence (6.a osztály) munkája bekerült a legjobb húsz közé. Az eredményhirdetés Facebookon élőközvetítés formájában történt, ahol a zsűri így jellemezte Bence írását: „Atyaúristen, hogy lehet ilyen jót írni? (…) Horváth Bence a honfoglalás korába repítette vissza hősét. Annyira jó, ízes, magyaros szöveget írt, hogy egyszerűen le a kalappal előtte. Látszott, hogy átgondolta alaposan azt, hogy hogyan beszélhettek akkoriban az emberek. Nagyon klassz, kerek történet volt.”

Itt olvasható Bence nyertes novellája:

A honfoglalás világa

 

Egy szép nyári napon átjött hozzám az egyik barátom, Botond. Elhatároztuk, hogy felmegyünk a padlásra körülnézni. Sok érdekes dolgot találtunk ott, de legjobban egy furcsa könyv érdekelt minket. Nagyon piszkos volt. Amikor lefújtuk róla a port, észrevettük, hogy díszes bőrborítója van.

Elkezdtük lapozgatni, érdekes rajzok és izgalmas írásjelek voltak az oldalakon. Kimondtunk egy latin mondatot:

- Saggitis hungarorum Libero nos Domine.1

Közvetlen ezután valami kék fény áramlott ki a könyvből, és egyenesen felénk közeledett. Lódobogás, kiabálás, éneklés hallatszott, és hirtelen egy puszta füvén találtuk magunkat. Rajtam piros, Botondon lila hacuka volt. Megnéztük, mi van nálunk. Csontkés, két kovakő és egy bogozó. Valaki csörömpölni kezdett, és hangosan kiabálta:

- Ebéd!

Valami levesre emlékeztetőt kaptunk, nem úgy nézett ki, mint az otthoni ételek, de azért finom volt. Aztán elmondták, hogy szedjük össze a cókmókunkat, mert elköltözünk. Nem tudtuk, hogy miről van szó, de azért megcsináltuk, amit kértek.

Másnap korán reggel felkeltünk, felpakoltuk a szekérre a holminkat, és felültünk a lóra. Meglepődtünk, mivel eddig egyikünk se tudott lovagolni, most meg mintha a nyeregbe születtünk volna. Egész nap megállás nélkül mentünk, estére már nagyon elfáradtunk. Egy folyó közelében megálltunk, és letáboroztunk. Ettünk egy nagy vacsorát, aztán elmondták, hogy a holnapi nap nehezebb lesz, mert át kell hajtani az állatokat a folyón. Végül aludni tértünk.

Felkelés és reggeli után kaptunk egy-egy ostort. Botond eddig nem is látott ilyet, most meg olyat csattintott, hogy a madarak is megijedtek. Nekem volt otthon ostorom, ezért könnyebben ment. Elkezdtük átterelni a marhákat, lovakat, racka juhokat. Mély volt a víz, ezért pár borjú belefulladt, és pár juhot is elsodort az áramlat. Jöttek a szekerek, az volt ám az igazi harc! A nagy, nehéz kocsik beleragadtak a sárba, egyet nem is tudtunk kihúzni, kettőnek pedig kitört a kereke. Azokról, amit tudtunk, kimentettünk. A mi holmink szerencsére másik szekéren volt, ami sikeresen átért. Aznap nem is mentünk már tovább.

Harmadnap madárcsicsergésre és a marhák bőgésére keltünk. Lóra pattantunk, oszt uccu neki. Egy erdőbe értünk, megláttunk egy szarvast, aminek hatalmas agancsai voltak. Mintha nem is állat, hanem valami szellem lenne! A férfiak elővették az íjakat, rálőttek, de mellé. Erre megijedt, elkezdett szaladni. Utána mentünk, a férfiak voltak elöl, én pedig mögöttük. Botond ott maradt, mert félt a farkasoktól. Nem fűztem, ha nem, hát nem. Követtük a szarvast, már majdnem elvesztettük a nyomokat, mikor észrevettem a bozótban. Hajtottuk tovább, már csak egy-két nyílvesszőnk volt, amikor kijutottunk egy végtelen tisztásra, ahol eltűnt. Sajnos nem néztük, merről jöttünk, ezért nem találtuk a visszautat. Valami ág megreccsent, ismét a szarvas volt. Újra utána iramodtunk, most már figyeltük az útvonalat is. Pár óra alatt visszaértünk a szekerekhez, pedig egy fél napon át üldöztük. Az állat visszavezetett minket a többiekhez!

A felnőttek úgy döntöttek, irányt változtatunk, és a jószágokkal együtt visszamegyünk a gyönyörű tisztásra. Sötétedésre oda is értünk. Nagy máglyát raktunk, mert a sámán beszélni fog a szellemekkel. A nők sütöttek-főztek, a férfiak jurtát építettek és fát vágtak, a gyerekek pedig gallyakat szedtek. A szertartásra felvettük a legszebb ruhánkat. Óriási lakoma volt, nyárson marhát sütöttek, utána erdei gyümölcsöket ettünk. A legfinomabb mégis a mézes alma volt. Botond annyit evett, hogy utána jó sokáig egy bokor mögött gubbasztott. Ki tudja, mit csinált ott annyi ideig…

Aztán jött a sámán, motyogott, énekelt, és majdnem beleesett a tűzbe. Azt mondta:

- A szellemek küldték a szarvast, hogy idetaláljunk. Fel kell avatni a fiatalokat, hogy a felnőttek közé lépjenek. Új nevet adunk nekik. Egyikük Karuly lesz, másikuk pedig Bot. A Karuly név jelentése „Karvaly”, a Bot pedig „Buzogány”.

Az avatáson először megvágták a kezünket, és pár csepp vért csepegtettek egy kecsketejjel teli serlegbe. Aztán egy-egy amulettet raktak a nyakunkba, az egyik oldalán egy szarvas, a másikon pedig a nevünk volt. A serlegben lévő tejet megittuk, utána kimondtuk az új nevünket:

- Karuly!

- Bot!

Boldogan és meghatottan álltunk a tűz mellett, amikor olyasmi történt, ami mindenkit megrémített. Egy lángcsóva nyúlt ki a tűzből, s egyenesen felénk tartott. Megragadott minket, és belehúzott a tűzbe. Furcsa módon nem égtünk meg, de amikor kinyitottuk a szemünket, újra a padláson találtuk magunkat, a régi könyv előtt. Ránéztünk az óránkra, pont annyit mutatott, mint mikor kinyitottuk a könyvet. Feltettük magunkban a kérdést:

- Ez meg mi volt?

Valami még mindig húzta a nyakunkat. Lenéztünk, és az imént kapott amulettünk volt az…

Levittük a könyvet, megmutattuk a nagypapámnak. Amint megpillantotta, sejtelmesen mosolyogni kezdett. Ránk nézett, és tudta, mit akarunk tőle kérdezni. Amikor mindent elmondott, megkértük, mutassa meg az ő amulettjét is. Neki is egy szarvas volt a medálon, és a neve: Kósa azaz „Kos”.

Szótlanul tovább nézegettük a könyvet, és mindketten arra gondoltunk, milyen jó kalandban volt részünk.

 

1 „A magyarok nyilaitól ments meg uram minket”

 

 

Horváth Bence

12 éves

6/a osztály

Hriszto Botev Általános Iskola, Veszprém

 

  • /index.php/eredmenyek/2019-20/659-hogy-nez-ki-a-kis-nyuszi
  • /index.php/eredmenyek/2019-20/616-zrinyi-ilona-matematikaverseny-megyei-eredmenyek